Nemeskürty István, neves történész, a 2000. év magyar millenniumi ünnepségeinek a kormánybiztosa, 2000. január 3-án a budapesti Operaházban tartott megnyitó ünnepségen igy kezdte beszédét: „A magyar nép ezer évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad mint állam, és megmarad mint nyelv. Megmaradtunk.”

Ha az egész magyar népnek ezt a történelmi döntését egyetlen személy döntésében próbáljuk megfogalmazva látni, ha a magyar nép ezer évvvel ezelőtti élni akarását egyetlen emberben akarjuk megtestesülve szemlélni, akkor ez a személy kétségtelenül a magyarok első királyának a személye. Elsősorban Szent István király határozta el, hogy a magyar nép pedig megmarad és nem tűnik el a semmiben, mint annyi más nép a Kárpátmedencében a magyarok előtt, elsősorban ő határozta el, hogy a magyar nép megmarad, - és ezért megteremtette a keresztény magyar államiságot, mondhatnánk, a keresztény magyar nemzetet. Az államalapitó uralkodó életművének, azaz egy hosszú életen, 40 éven át tartó küzdelmes munkájának gyümölcse az Európához tartozó, az európai keresztény kultúrába szervesen beleilleszkedő magyar nép, amelynek saját lelkialkata, saját nyelve, saját gondolkodásmódja van, és amely a maga sajátos módján, nyelvén, eszmevilágában teszi magáévá ezt az európai keresztény kultúrát.

És a magyar nép megmaradt. Szent István népe úgy átitatódott ezzel a sajátosan magyar keresztény kultúrával, hogy azt ezer éven át megőrizte, hogy azt se tatár pusztitás, se másfél évszázados török megszállás, se német behatás, se negyvenéves szovjet kummunista uralom nem volt képes elpusztitani. Pedig az ezredév során se szeri, se száma a pusztitó erőknek: szüntelen háborúk délről, keletről, nyugatról, a török népirtása, a véget nem érő előbb németesitő, majd szovjetesitő törekvések, az abortusz nemzetsorvasztó rombolása, a mai elvtelen szekularista szellem harsány terjesztése a médiák által, - mindez a sok ártó, gyilkos erő mindmáig nem volt képes kiirtani azt a gazdag termést, melynek magvait ezer éve Szent István vetette el a magyar lelkek talajába.

Érdekes interjút olvastam minap az interneten keresztül a Magyar Nemzet napilap hasábjain. A cikk cime ez volt: „Hol vagy, István király?” Nem szentbeszéd volt a cikk, nem is hazafias buzditás, hanem interjú, interjú abból az alkalomból, hogy húsz éve került először szinpadra Magyarországon az „István, a király” cimű rock-opera. A meginterjúolt személy Pelsőczy László, aki a zeneműben István király személyét alakitotta.

A cikkből megtudjuk, hogy már tizenkét jelölt volt felsorakoztatva a szent király szerepére, amikor rábukkantak Pelsőczyre, mégis, annyira illett hozzá a szerep, hogy azonnal rá esett a választás, ő lett Szent István király. Most a beszélgetésnek csak egy pontját szeretném idézni, azt, amikor a párbeszéd vezetője e szavakkal fordul a neves szinészhez: „Sokan mondják, nemzeti öntudatra ébredésünket segitette, s a rendszerváltást készitette elő a legelső „István, a király.” A királydombi előadások is, a film még inkább. Sejtették maguk a rendezők és szereplők, hogy a darab által milyen érzelmeket és gondolatokat hivhatnak elő a társadalomból, fiatalokból, idősekből egyaránt?” Pelsőczy válasza igy hangzott: „A domb tetején, amikor a legelső előadás végén, egymás kezét fogva, a tomboló tapsviharban meghajoltunk, kiszökött a könny a szemünkből. Bennünket is váratlanul ért a hatás, amit előadásunk kiváltott. Hogy a rendszerváltozás előkészitői lettünk volna? Nem tudom... De, hogy az „István, a király”-lyal koporsószege lettünk a Kádár-rendszernek, abban bizonyos vagyok.”

Ezzel a vallomással összhangban állnak sógorom (veszprémi egyetemi tanár) egykori szavai, aki még annak idején, a nyolcvanas években, amikor a magyar rock-opera szinre került, egyik egyetemista hallgatója lelkes szavait idézte. Az ifjú ember ezt mondta neki: „Professzor úr, az ’István, a király’ mozielőadás megnézése után olyan jó érzés volt magyarnak lenni.”

Merné-e valaki állitani, hogy Szent István életműve nem érezteti hatását ma is, ezer év távlatából is? Szent István államalkotó, országalapitó műve ma is él, hat a szivekben és elmékben, hatással van korunk eseményeire Magyarországon, befolyásolja korunk magyarlait, azok gondolkodását, döntéseit.

De mit mondanak mindezek a felemelő tények, a magyarság élniakarásának, helytállásának e szép történelmi példái azok számára a magyarok számára, akiket hazájuktól sokezer kilométerre fújt el a történelem szélvihara, akik ma egy új hazában próbálnak boldogulni, vagy akik már ebben az új hazában látták meg a napvilágot? Lehet-e valami közük az esetleg már évtizedek óta Texasban élő magyaroknak, magyarok leszármazottainak a történelmi Magyarországhoz, a Kárpátok-ölelte területen élő magyarsághoz? Nem merő álom, érzelgős magyarkodás, a köldökzsinórt elvágni képtelen éretlenség, egy rég letűnt világ emlékeihez való gyerekes ragaszkodás csupán az, amit mi úgy érzünk, hogy emberségünk becsületes megéléséhez lényegesen hozzátartozó erény: a hűség erénye saját gyökereinkhez?

Texas népe büszkén vallja (s ezt gyakorta olvashatjuk nyomtatásban is), hogy Texas nemcsak hatalmas terület az északamerikai kontinensen, nemcsak az USA ötven államának egyike, majdnem legnagyobbika (one state of the fifty states), hanem egyúttal lelkiállapot is, „it’s a state of mind.” Ha ez az igazság áll Texasra, akkor áll minden más nép és nemzet fiaira-lányaira is, - áll a magyarokra is. Magyarnak lenni is lelkiállapot. A hatmilliárd fős emberiség sokezer nép, nemzet fiaiból-leányaiból tevődik össze. Valamennyien ugyanabban az emberségben, emberi adottságokban osztozunk, de azt ezernyi nyelvvel, ezernyi nemzeti sajátossággal, hagyománnyal, szokással gazdagitva. Nem mondhatjuk, hogy egyik nemzet jobb vagy rosszabb, mint a másik, hogy az egyik felsőbbrendű, a másik alacsonyabb rendű, ahogy azt sem mondhatjuk, hogy a zöld szin rosszabb vagy kevesebb vagy kisebb értékű, mint a lila vagy a narancssárga. Egyszerűen minden nemzeti közösség sokféle egymástól eltérő sajátosság összességét hordozza magán, magában. Mi úgy éljük meg emberségünket, hogy magyarok, pontosabban magyar amerikaiak vagyunk. Ez a mi önazonosságunk. Bárki akár magyar, akár amerikai voltunkat akarná elvenni, kétségbe vonni, emberségünket és önazonosságunkat venné el.

Minden magyar, s igy minden amerikai magyar is, egy darab Magyarországot hordoz magában, bárhol legyünk is a világban. Bárhová kerüljünk is, velünk jön a magyar nyelv, magyar imádságok bokrétája, magyar népdalok, közmondások nagy csokra, velünk jön a magyar történelem: az Árpádház, a Hunyadiak, Bethlen Gábor, Zrinyi Miklós, Széchenyi István, a magyar műveltség Balassi Bálinttól és Liszt Ferenctől, Petőfin, Aranyon, Benczur Gyulán keresztül Móricz Zsigmondig és Illyés Gyuláig, velünk jönnek a magyar tájak, a Balaton, a Dunakanyar, a Hortobágy, - vagy Katolaszeg, vagy Csallóköz, vagy Bácska, és – nem utolsó sorban – velünk jön a magyar konyha is. Ezeknek a sajátosságoknak, ismereteknek az összessége az, amit magyar tudatnak nevezhetünk, s ez az a Magyarország, amelyet úgy viszünk magunkkal lelkünkben, mint csiga a házát. Ez a magyar tudat,  magyar önazonosság se nem jobb, se nem rosszabb, mint a lengyel vagy a portugál, de szép és páratlan érték, mert nincs még egy ilyen a földkerekségen: őrizzük hát meg hűségesen.

Azt mondja a közmondás: „Szivet cseréljen, aki hazát cserél.” Nem, hazát cserélni nem szabad, nem is lehet. A külföldre került magyarok nem cserélték ki egyik hazájukat egy másikra, hanem eredeti hazájukhoz hozzáadtak egy másik hazát. Floridában láttam azt a furcsa gumifát, amelynek ágai szinte végtelen hosszúra nőnek meg, s ha egy ág olyan hosszú lesz, hogy az saját súlyánál fogva már-már letöréssel fenyeget, az ág újabb törzset enged le magából a földre, az új törzs gyökeret ver a talajban és szilárdan tartja a hosszúra nőtt ágat. Ilyen gumifa minden külországba került magyar: megvan az eredeti törzse és gyökere, de új országban letelepedve új törzset enged le, új gyökeret ereszt, s most már két gyökérből, két törzsből kapja a táplálékot, az életet. Sokszor megtapasztalt igazság, hogy csak az lehet jó polgára új hazájának, aki hűséges marad a régihez is. Őrizzük hát és ápoljuk, növeljük gyermekeinkben is ezt a magunkban, lelkünkben hordozott Magyarországot második hazánkban is, mert az pótolhatatlan kincs. A kettős nyelv, kettős kultúra gazdagabbá tesz bennünket, és nemcsak bennünket, hanem gyermekeinket is, amikor továbbadjuk nekik a magyar gyökereket, magyar azonosságot, a darab Magyarországot.

Tamási Áron irta le valahol e szavakat: „Avégett vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Külföldre vetődött magyaroknak bizonyos értelemben két hazájuk van, más értelemben egy sincs. Két hazához kötődünk, de egyikhez sem tartozunk kizárólagosan. Kicsit mindnyájan úgy vagyunk, mint Mikes Kelemen, aki a törökországi fogságból egyik levelében ezt a paradoxot vetette papirra: „Édes néném, én úgy megszerettem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont”. És bizonyára minden külföldi magyar szivéhez közel állnak Ady Endre sorai is: „Föl-földobott kő, földedre hullva, kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, szédül, elbusong, s lehull a porba, amelyből vétetett.” Úgy jár a szivünk, mint az óra ingája: egyszer Texas felé lendül, aztán Magyarország felé, egyik dobbanása az Amerikáé, a másik a Duna-Tisza tájáé.

Igy, két hazában élve, engedjük, hogy Szent István király hasson miránk is, befolyásolja a mi életünket is. Engedjük, hogy abban a kis darab Magyarországban, amit szivünkben, gondolatvilágunkban, nyelvünkben hordozunk amerre csak járunk, Szent István király életelvei érvényesüljenek, az őt vezető értékek irányitsák cselekedeteinket, hogy csakugyan hűséges tanúi legyünk Szent István országának és a messzi Kárpátmedencében élő honfitársaink is büszkék lehessenek ránk.

Amen